gyasz

                                                             Hõsi halottak és csak halottak!

Ne értsen félre senki. Aki elment, azt megilleti a kegyelet. A halál tragédia, halottainkat gyászoljuk. Halál és halál megkülönböztetése idétlen dolog lenne. Az anyaszív fájdalma nem tesz különbséget. Miért is írtam le mégis ezt a furcsa címet?

Lehet ugyanis különbséget tenni a szerint, hogy a kívülállók miként vélekednek a halálesetrõl.
Aszerint, hogy a tragikus eseményhez miként viszonyul a társadalom. Így tehát vannak hõsök, akik hazájuk függetlenségéért áldozták életüket, és vannak áldozatok, akiket baleset ért. Az utóbbiak halála értelmetlen, míg a hõsök halálának értelmet adhat az a cél, amiért életüket adták.

Nézzünk meg két esetet a fenti fejtegetések szerint.

Irakban meghalt egy fiatal magyar katona. A hivatalos magyar politika hõsi halottnak nevezte, az Országgyûlés felállással és néma „egyperccel” rótta le kegyeletét, temetésén díszlövések dördültek. Én mégis azt mondom, hogy ez a katona nem felel meg a hõs kritériumának, ez a katona áldozat. Áldozata az iraki szerepvállalást megszavazó Országgyûlésnek, áldozata a maga által választott foglalkozásnak és áldozata annak a szerepvállalásnak, amivel õ maga vállalt feladatot hadszíntéren. Áldozata valószínûleg egy tévhitnek is, nevezetesen annak, hogy talán nem fogta fel, hogy õ is része egy támadó hadmûveletnek még akkor is, ha csak vizet szállít. Tudnia kellett, hogy Irakban õ ellenség, aki adott esetben - ha önvédelembõl is - kötelességbõl lõtt volna az irakiakra.

Kevesen tudják azonban, hogy a magyar honvédségnek egyéb áldozatai is vannak. Több száz fiatal, akik az akaratukkal túlnyomórészt nem egyezõ sorkatonai szolgálat alatt vesztették életüket. Több száz. Õértük nem szól a harang. Õértük nem áll fel az Országgyûlés. Igaz, hogy Õvelük nem az úgymond „terrorista aljas cselekedet” végzett, hanem az itthoni körülmények, az itthoni hadvezetés gondatlansága, vagy egyenesen bûncselekménye.

Nézzük, mi is van Õvelük? Róluk nem tud a társadalom, halálukat eltussolták, haláluk körülményeit a legtöbb esetben mind a mai napig nem tárták fel. A gyászoló szülõk nyomása ellenére a hazai hadvezetés, az ügyészek és a bírák ködösítettek és érdemben nem vizsgálták ki az ügyeket. Qui prodest? Mindig fel kell tennünk a kérdést, kinek az érdeke? Ezek a tragikus események nem arra ösztönözték a magyar hadurakat, hogy hõsi halált emlegessenek, nem arra, hogy díszes temetést rendezzenek. Fõkatonáinkat ezek a tragédiák idegesítik.
Két évbe tellett, míg ezek a gyerekeink végül 2001-ben kaphattak egy szerény emléktáblát a Hadtörténeti Múzeum udvarán, ahol évente, anyák napja alkalmával, megemlékezhetnek drága halottaikról az édesanyák. Az emléktáblát akkor sem, és azóta sem látogatják a HM vezetõi, a vezérkar tábornokai. Sõt, a tábla avatására oda sem engedték a gyászoló szülõket. Rájuk, a fiatal élni vágyó fiúkra ma leginkább már csak családjaik emlékeznek.

Kik és mik Õk? Csak halottak. Áldozatai a honvédség berkeiben uralkodó embertelen viszonyoknak, a gyalázatos bánásmódnak, a félelemkeltésnek. Ráadásul Õk nem önszántukból mentek a börtönviszonyokat is túllicitáló laktanyákba, nem önszántukból vetették alá magukat a „kiképzési” programnak. Nekik kötelezõ volt odamenni, ahol azután el kellet tûrniük mindazt, ami halálukhoz vezetett. Voltak közöttük olyanok, akiknek azért kellett meghalniuk, mert sokat tudtak, másoknak azért, mert életveszélyes helyzeteket idéztek elõ számukra hivatásos parancsnokaik, megint mások csak egyszerûen nem bírták tovább.
Én azt gondolom, hogy gyerekeink többet érdemelnek. Én azt mondom, hogy rájuk, akik áldozatai voltak egy rossz alapokra helyezett, rosszul vezetett, és nem megfelelõ embereket foglalkoztató hadseregnek, rájuk, akiknek kötelezõ volt az életveszély, szintén illene a hõs jelzõ, megilletné Õket a díszsortûz, a néma felállás.

De, ha más nem is, én kimondom - amíg honvédelmünk nem nõ fel hozzá -, hogy Fiaink hõsök voltak.

Hõs gyermekeink, nyugodjatok békében.

Budapest, 2004. június 25.
                                                                                                                                                                                                  Pozsár Jánosné