Emlékezzünk az áldozatokra...........
A mai értelmezés szerint van gonosz diktatúra, és van elfogadható, sőt támogatandó, jó diktatúra. Az a diktatúra, amelyikben a zsidókat nem bántják (nagyrészt azért, mert ők a diktátorok) jó, elfogadott. Amelyikben a zsidókat bántják, az gonosz. Ez ma ilyen egyszerű, megfelel a talmudi elveknek. A gonosz diktatúra zsidó áldozataira nap, mint nap emlékezünk, nincs olyan nap, hogy a holokauszt szó el ne hangozzék a médiákban. Nincs olyan, elsősorban amerikai film, amelyben el ne rejtenék valahol a holokausztra való utalást. Nagyon beteges dolog ez. Most újabb idétlen ötlettel álltak elő. Lábunk alá, az utca kövezetébe épített - a holokauszt áldozatainak neveit tartalmazó - réztáblákkal kívánják feldíszíteni jobb sorsra érdemes fővárosunkat. Ha nem figyelünk oda kellőképpen, taposni fogunk rajtuk. Jól meg kell válogatnunk majd azt is, hogy hova köpünk, és a kutyákat is majd meg kell tanítanunk olvasni. De más agyament jele is van annak, hogy ma „jó” diktatúrában élünk. TGM és néhány más cion bölcs pénzt gyűjt a rendőrgyilkos, terrorista Ságvári Endre emléktáblájára, (nesze neked terrorizmus elleni küzdelem!).
Mindamellett, hogy természetesen emlékezhetünk, és kell is emlékeznünk a rossz diktatúra áldozataira, emlékeznünk kellene - legalább olyan vehemensen - a múltbéli és a ma is tomboló „jó” vörös diktatúra áldozataira is. Az ő tragédiájukkal azonban a mai hatalom nem kíván szembesülni. Még mindig nincs Gulág emlékmű, Gulág emléknap, még nem kötelező iskolai tantárgy a Gulág, és az azt működtető hatalom kegyetlensége. Még mindig tele van a város vörös csillaggal (hiába tiltott jekép), CCCP feliratú pólókkal. Gulág-vörösbe öltözik az MSZP minden sátoros ünnepen, most május1-én, amely megintcsak a „jó” diktatúra első számú ünnepe. (ez egy iciri-picikével irritálóbb, és igazságtartalmánál fogva fájdalmasabb nekünk, mint a zsidóságnak a nyilasnak hazudott árpádházi zászló egyáltalán lehet). A vörös, az más, mint ahogy mindig minden más, ha csak a magyarokról van szó. A magyarok érzékenysége nem számít. Aztán a Gulág után jött Recsk. A recski áldozatokról mély hallgatás. A médiában minden nap lehetne beszélni Recskről. Hiszen azok az emberek, akik megszenvedték a munkatábort, magyar hősök voltak. Hol van a recskiek réztáblája? Aztán gyűjthetnénk a Ságvári által meggyilkolt rendőr emléktáblájára, vagy a hála istennek mára már rehabilitált Kristóf László csendőr törzsőrmester emléktáblájára, aki szolgálati feladatát teljesítve lőtte le a terrorista Ságvárit, és akit ezért 1959-ban a „jó” (kádári) diktatúra kivégeztetett. Emlékezhetnénk nap mint nap a magyar áldozatokra, 1956 kivégzett hőseire, Tóth Ilonára, akit a holokauszt-emlőin hízó banda kigúnyolt Kaposváron. Emlékezhetnénk nap, mint nap Mansfeld Péterre. Akinél a „jó” (kádári) diktatúra „kivárta”, míg 18 éves nem lett, hogy kivégezhesse. Vajon a Wiesenthal központ Mansfeld Péter gyilkosát is keresi? Van kire emlékeznünk. Vajon miért nem ettől hangos a magyar? média. Vajon miért nem Tóth Ilona és Mansfeld Péter réztáblák lepik el a várost. Talán azért, mert az ő gyilkosaik nem kívánnak szembesülni a tényekkel?
A kádári diktatúra, amelyik lazán kivégezte Tóth Ilonát, Mansfeld Pétert, Kristóf Lászlót és még sok más magyar hazafit, és amelyet oly sokan sírnak vissza az agymosott félretájékoztatottak, még tovább ment és megvalósította - jó magyargyűlölő diktatúrához híven - a kiskatonák „holokausztját” is. A hazájuk védelmére behívott, a „dolgozó népet szolgáló” kiskatonákét. No erről aztán egyáltalán nem szabad beszélni, hát még emlékezni. Arról, hogy a bunkó parancsnokok által működtetett szocialista néphadsereg hány fiatal életet oltott ki. Hogy hány család kapta vissza halva gyermekét a kötelező sorkatonai szolgálatból, akik ebbe belerokkantak, és akik semmiféle elégtételt sem kaptak, (Erkölcsi elégtételt sem!!!) Azt mondhatnánk, hogy a katonaság veszélyes üzem ahol történnek balesetek. Ez így is van, azonban itt mindmáig felderítetlen gyilkosságokról van szó. Több száz kiskatonáról, akik rosszkor voltak rossz helyen, ahol olyasmit láthattak, amiért meg kellett halniuk. Az ügyek eltussolásában résztvevő kommunista nagyfejűek mind a mai napig pozicióban vannak. Kedvez nekik a mai tomboló posztkommunizmus. A „jó” diktatúra. Az ideológia mentén ugyanolyanok ezek ma, mint azok, akik kivárták, míg Mansfeld kivégezhető állapotba kerül. Kutyából nem lesz szalonna. Vajon ki emlékezik meg ma a kiskatonákról, a „jó” vörös diktatúra áldozatairól. A tragédia itt van ma is, most is, hiszen ez a mi jó kis diktatúránk sajátja. Ugyanakkor lesz-e réztábla minden utcasarkon, amelyik hirdeti, hogy a kádári „jó” diktatúra néphadserege hány fiatal életet vett el. Hogy mindenki emlékezzen, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. Lesznek-e réztáblák a honvédelmi minisztérium folyosóján, no nem a padlón, hanem a falon, a kivégzett gyerekek neveivel, hogy a főkatonák soha ne felejthessenek? Lesz-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja a parlamentben, hogy a politikusok ne felejthessenek? Ugyan dehogy.
A kivégzett gyerekeknek van egy emléktáblájuk. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán állították a gyászoló anyák 1999-ben. Az akkori honvédelmi tárca támogatta, bár a felavatásához nem engedték oda az anyákat. Ma csak néhány fekete ruhás édesanya visz oda virágot, anyák napján, mert már nincs pénz arra, hogy méltóképpen emlékezzenek. A pénz máshova kell. A zsidó holokauszt réztáblákra a budapesti utcákra. Hiába ember és ember nem egyforma, különösen, ha magyar.
No és még valami. Soha nem hangsúlyozza senki azt, hogy a zsidó holokauszt háborús bűncselekmény volt, míg a kommunizmus szinte mindig békeidőben szedte áldozatait. Manapság is!
A mai értelmezés szerint van gonosz diktatúra, és van elfogadható, sőt támogatandó, jó diktatúra. Az a diktatúra, amelyikben a zsidókat nem bántják (nagyrészt azért, mert ők a diktátorok) jó, elfogadott. Amelyikben a zsidókat bántják, az gonosz. Ez ma ilyen egyszerű, megfelel a talmudi elveknek. A gonosz diktatúra zsidó áldozataira nap, mint nap emlékezünk, nincs olyan nap, hogy a holokauszt szó el ne hangozzék a médiákban. Nincs olyan, elsősorban amerikai film, amelyben el ne rejtenék valahol a holokausztra való utalást. Nagyon beteges dolog ez. Most újabb idétlen ötlettel álltak elő. Lábunk alá, az utca kövezetébe épített - a holokauszt áldozatainak neveit tartalmazó - réztáblákkal kívánják feldíszíteni jobb sorsra érdemes fővárosunkat. Ha nem figyelünk oda kellőképpen, taposni fogunk rajtuk. Jól meg kell válogatnunk majd azt is, hogy hova köpünk, és a kutyákat is majd meg kell tanítanunk olvasni. De más agyament jele is van annak, hogy ma „jó” diktatúrában élünk. TGM és néhány más cion bölcs pénzt gyűjt a rendőrgyilkos, terrorista Ságvári Endre emléktáblájára, (nesze neked terrorizmus elleni küzdelem!).
Mindamellett, hogy természetesen emlékezhetünk, és kell is emlékeznünk a rossz diktatúra áldozataira, emlékeznünk kellene - legalább olyan vehemensen - a múltbéli és a ma is tomboló „jó” vörös diktatúra áldozataira is. Az ő tragédiájukkal azonban a mai hatalom nem kíván szembesülni. Még mindig nincs Gulág emlékmű, Gulág emléknap, még nem kötelező iskolai tantárgy a Gulág, és az azt működtető hatalom kegyetlensége. Még mindig tele van a város vörös csillaggal (hiába tiltott jekép), CCCP feliratú pólókkal. Gulág-vörösbe öltözik az MSZP minden sátoros ünnepen, most május1-én, amely megintcsak a „jó” diktatúra első számú ünnepe. (ez egy iciri-picikével irritálóbb, és igazságtartalmánál fogva fájdalmasabb nekünk, mint a zsidóságnak a nyilasnak hazudott árpádházi zászló egyáltalán lehet). A vörös, az más, mint ahogy mindig minden más, ha csak a magyarokról van szó. A magyarok érzékenysége nem számít. Aztán a Gulág után jött Recsk. A recski áldozatokról mély hallgatás. A médiában minden nap lehetne beszélni Recskről. Hiszen azok az emberek, akik megszenvedték a munkatábort, magyar hősök voltak. Hol van a recskiek réztáblája? Aztán gyűjthetnénk a Ságvári által meggyilkolt rendőr emléktáblájára, vagy a hála istennek mára már rehabilitált Kristóf László csendőr törzsőrmester emléktáblájára, aki szolgálati feladatát teljesítve lőtte le a terrorista Ságvárit, és akit ezért 1959-ban a „jó” (kádári) diktatúra kivégeztetett. Emlékezhetnénk nap mint nap a magyar áldozatokra, 1956 kivégzett hőseire, Tóth Ilonára, akit a holokauszt-emlőin hízó banda kigúnyolt Kaposváron. Emlékezhetnénk nap, mint nap Mansfeld Péterre. Akinél a „jó” (kádári) diktatúra „kivárta”, míg 18 éves nem lett, hogy kivégezhesse. Vajon a Wiesenthal központ Mansfeld Péter gyilkosát is keresi? Van kire emlékeznünk. Vajon miért nem ettől hangos a magyar? média. Vajon miért nem Tóth Ilona és Mansfeld Péter réztáblák lepik el a várost. Talán azért, mert az ő gyilkosaik nem kívánnak szembesülni a tényekkel?
A kádári diktatúra, amelyik lazán kivégezte Tóth Ilonát, Mansfeld Pétert, Kristóf Lászlót és még sok más magyar hazafit, és amelyet oly sokan sírnak vissza az agymosott félretájékoztatottak, még tovább ment és megvalósította - jó magyargyűlölő diktatúrához híven - a kiskatonák „holokausztját” is. A hazájuk védelmére behívott, a „dolgozó népet szolgáló” kiskatonákét. No erről aztán egyáltalán nem szabad beszélni, hát még emlékezni. Arról, hogy a bunkó parancsnokok által működtetett szocialista néphadsereg hány fiatal életet oltott ki. Hogy hány család kapta vissza halva gyermekét a kötelező sorkatonai szolgálatból, akik ebbe belerokkantak, és akik semmiféle elégtételt sem kaptak, (Erkölcsi elégtételt sem!!!) Azt mondhatnánk, hogy a katonaság veszélyes üzem ahol történnek balesetek. Ez így is van, azonban itt mindmáig felderítetlen gyilkosságokról van szó. Több száz kiskatonáról, akik rosszkor voltak rossz helyen, ahol olyasmit láthattak, amiért meg kellett halniuk. Az ügyek eltussolásában résztvevő kommunista nagyfejűek mind a mai napig pozicióban vannak. Kedvez nekik a mai tomboló posztkommunizmus. A „jó” diktatúra. Az ideológia mentén ugyanolyanok ezek ma, mint azok, akik kivárták, míg Mansfeld kivégezhető állapotba kerül. Kutyából nem lesz szalonna. Vajon ki emlékezik meg ma a kiskatonákról, a „jó” vörös diktatúra áldozatairól. A tragédia itt van ma is, most is, hiszen ez a mi jó kis diktatúránk sajátja. Ugyanakkor lesz-e réztábla minden utcasarkon, amelyik hirdeti, hogy a kádári „jó” diktatúra néphadserege hány fiatal életet vett el. Hogy mindenki emlékezzen, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. Lesznek-e réztáblák a honvédelmi minisztérium folyosóján, no nem a padlón, hanem a falon, a kivégzett gyerekek neveivel, hogy a főkatonák soha ne felejthessenek? Lesz-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja a parlamentben, hogy a politikusok ne felejthessenek? Ugyan dehogy.
A kivégzett gyerekeknek van egy emléktáblájuk. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán állították a gyászoló anyák 1999-ben. Az akkori honvédelmi tárca támogatta, bár a felavatásához nem engedték oda az anyákat. Ma csak néhány fekete ruhás édesanya visz oda virágot, anyák napján, mert már nincs pénz arra, hogy méltóképpen emlékezzenek. A pénz máshova kell. A zsidó holokauszt réztáblákra a budapesti utcákra. Hiába ember és ember nem egyforma, különösen, ha magyar.
No és még valami. Soha nem hangsúlyozza senki azt, hogy a zsidó holokauszt háborús bűncselekmény volt, míg a kommunizmus szinte mindig békeidőben szedte áldozatait. Manapság is!